Öt és fél év dohányfüstmentesség után újra rágyújtani? Isten ments, bolond lennék. Egy tudományos kutatás érdekében egy hétig most mégis sor került rá. Jó volt? Nem volt jó. Ki lehetett bírni? Ki. Dohányoznék-e újra? Majd ha piros hó esik. Volt értelme? Nagyon is, még a kutatástól függetlenül is.

Prof. Dr. Galuska László Debreceni Egyetemen zajló kutatása azt vizsgálja, hogy milyen hatással van a tüdő funkcióira és a belélegzett anyagok a tüdő hajszálerei felé történő áteresztőképességét illetően a dohányzás és az elektromos cigaretta használata. Eredetileg dohányosokat vizsgáltak volna, hogy milyen változás áll be három hét e-cigarettázást követően az állapotukban, de hamar kiderült, hogy parancsszóra képtelenek ennyi időre mellőzni a füstölést, így egy ravasz csavarral a már régóta csak e-cigarettázó volt dohányosok felé fordult a professzor, hogy náluk mit okoz, ha egy hétig ismét dohányzásra adják a fejüket.

Én is úgy voltam vele, mint valószínűleg a nagy többség, reménykedtem benne, hogy összejön időre az elegendő számú jelentkező, és nekem végül nem kell összekormolnom a tüdőmet. Sajnos nem így alakult, vészesen közeledik a kutatásra fordítható idő vége, így egy utolsó nagy hurrával a hazai közösség megpróbálja elérni azt a létszámot, amely felett már publikálásra érdemesek az eredmények, és nem a fiókban kötnek ki, értelmetlenné téve az eddigi résztvevők erőfeszítéseit. Így kerültem én is a négy fős turnusok december 13-ai csapatába, Endrével, Leventével és Miklóssal.

Az izotópos vizsgálat örömei: sugárzunk a boldogságtól.

Maguk a vizsgálatok egyáltalán nem vészesek, fájdalommal nem járnak, senkit nem nyitnak fel, nem szúrnak meg, az egész nettó fél óra alatt készen is van. Egy jó fél nap persze azért így is elmegy, sok a holtidő, amíg a többieket vizsgálják, plusz ott van még az utazás maga. A kihívás nem is ebben áll, hanem abban, hogy az adott esetben évek óta nem dohányzó alany a két vizsgálat között eltelő egy hétben erőszakot vegyen magán, és elfüstöljön napi 10-20 szál általa választott cigarettát. Én 15 szálra lőttem be a kvótámat, és bár időnként kifejezetten nehezen, de sikerült is tartanom magam ehhez.

Milyen öt és fél év után újra rágyújtani? Borzalmas. Rá kellett, hogy jöjjek, hogy az emlékeimben élő dohányzás-élménynek köze nincs a valósághoz. Az aktív dohányos, füstöléshez hozzászokott szervezet érzéseire emlékeztem és most hirtelen újra az a tizenhárom éves hülyegyerek lettem, akinek marja a pofáját a füst, és taknya-nyála egybefolyik a Kandó kolesz háta mögött élete első néhány cigarettájától.

Szédülök a nikotinfröccstől és a véremből az oxigént kiszorító szénmonoxidtól, ömlik a nyálam, de lenyelni nem tudom, mert az íze rettenetes, így jobb híján köpködök csak, mint egy útszéli suttyó. Csípi a szemem a füst, bűzlenek az ujjaim, bűzlik a szám. Ezt csináltam én húsz évig, ehhez szoktattam hozzá szerencsétlen szervezetemet? Bizony ehhez.

Aztán elönt a felismerés. Eddig azt hittem, hogy tudom, hogy mit jelent az e-cigarettázás a dohányzáshoz képest, hogy mitől is szabadított meg a gőzölés. Rájövök, hogy lövésem sem volt, csak a felszínt kapirgáltam. Most értettem meg csak igazán, hogy mi is az a dohányzás valójában, és ehhez képest mi az e-cigarettázás, most, hogy majdnem hat év után újra szembesülök az első cigaretta jelenséggel. Ha a kellemetlen dolgok skáláján a dohányzás az arcodba zúduló ökölcsapás, akkor az e-cigarettázás egy kedves simogatásnak felel meg.

Aki azt állítja, hogy az e-cigarettázás a dohányzás előszobája lehet, az vagy életében nem szívott el egy szál cigarettát sem, vagy egészen egyszerűen sültbolond. Annyira kapu az e-cigaretta a dohányzáshoz, mint amennyire a csokoládé kapu a koprofágiához.

De milyen is egy hétig ismét füstölni? Ijesztő megélni, ahogyan minden porcikád berzenkedni kezd a szervezetedet érő inzultus ellen, miközben szivattyúzod befelé a töménytelen mennyiségű mérget. Még rosszabb, hogy tudod, hogy mindezt egy újjászületett, patyolattiszta tüdővel teszed, és közben pörögnek az agyadban a korábban olvasott tanulmányok a dohányfüst hatásairól, a cigarettában lévő adalékanyagokról, és egyre kevésbé érted korábbi önmagad, hogy ezt hogyan tudtad évekig csinálni. Még ijesztőbb az élmény, ahogyan a folyamatos kondícionálás következtében egyre jobban tolerálni kezdi az ember szervezete az alapvetően zéró, sőt, negatív élvezeti értékkel rendelkező, rettenetes ízű cigarettafüstöt.

Micsoda tüdő! Szegénykém itt még nem sejtette, mi vár rá.

Az első négy napom arról szólt, hogy én ezt képtelen vagyok végigcsinálni, az utolsó három pedig arról, hogy mindjárt vége, már csak egy kicsit kell kibírni. Megállás nélkül vedelem az vizet, a veséim úgy érzem menten eldurrannak, ahogy kétségbeesetten próbál méregteleníteni a szervezetem.

Marja az egész szájberendezésem a füst, ömlik a nyálam, bűzlik a ruhám, bűzlik a kezem. Émelygek, rosszul vagyok, szédülök, képtelen vagyok elhinni, hogy ezt csináltam húsz évig, és hogy ehhez a borzalomhoz nemhogy képes hozzászokni az emberi szervezet, de a végén élvezetként azonosítja. Amikor épp nem az erkélyen füstölök, elég megszagolni a kezem, és egyből émelygek ismét. Betegnek érzem magam, érezni vélem a véremben keringő méreganyagot, ilyennek tudom elképzelni a kemoterápiát.

A második naptól megérkeznek a véletlenszerű köhögések, rákapcsol a tüdő is, hogy szabaduljon valahogy a benne lerakódó szeméttől. Sorstársaimmal folyamatosan kommunikálunk Facebookon, nagyban megkönnyíti a szenvedést a tudat, hogy nem egyedül vonszolom magam ebben a kényelmetlen cipőben. Hogy a mérgektől, vagy az oxigénhiánytól, azt nem tudom, de egy enyhe, folyamatos fejfájás is gyötörni kezd.

A harmadik napon még mindig küzdök, hogy a reggeli első száltól ne hányjam el magam. A későbbi alkalmak már elviselhetőbbek, maga a füst beszívása már nem olyan émelyítő, de az utána maradó szájíz továbbra is rettenetes. Kénytelen vagyok fogkrémet cserélni, mert a Parodontax képtelen elnyomni a dohányzás után maradó ízt és bűzt. Közben azon gondolkodom, hogy miből gondolja bárki (például te, kedves Dohányzás Fókuszpont), hogy a dohány ízesítése érdemben el tudja nyomni ezt a fertelmes ízt. Nincs az az ízesítés, ami kellemessé tudná varázsolni egy kezdő dohányos számára az égő dohány és papír ízét, maximum kevésbé kellemetlenné egy rutinos dohányos számára.

A negyedik naptól állandósult az ébredés utáni köhögés. Egyszerűen nem érzem egészségesnek magam, már a füstölések közötti szünetben sem. Persze ez mélyvíz, a kezdő kocabagós nem indít egyből napi 15 szállal, így aztán hiteles képet sem kap arról, hogy mit készül éppen elkövetni saját maga ellen. Ugyan a cigaretta szaga már kevésbé zavar, de az íze továbbra is rettenetes. Furcsa módon egyfolytában éhesnek érzem magam. Csak arra tudok gondolni, hogy a mindennapi diétám nem fedezi a méregtelenítéssel járó megnövekedett energiaszükségletet. Az utcán a zebra túloldalán rágyújt egy fazon, én pedig émelyegni kezdek a látványától.

Az ötödik napra az ébredés utáni első szál már csak mérsékelten kellemetlen. A szájüregem elülső fele elérzéketlenedett, csak hátul a szájpadlásomat és a garatomat irritálja a füst.

Hat nap termése, 90 szál. Hat évvel ezelőtt egy átlagos nap adagja lett volna.

A hatodik napon az első szál már elviselhető, de duplázom, hogy hamarabb végezzek a napi adaggal, a második szál továbbra is borzalmas. Érezhetően nehezebben veszem mostanra a levegőt, sokkal sekélyesebb a légzésem, mint normálisan. Jobb szó híján zsibong a tüdőm, érezni, hogy már sosincs nyugalmi állapotban.

A hetedik napra hozzászokom a füst ízéhez. Nagyjából már olyan az egész, mint amire korábban emlékeztem. Az egyetlen különbség, hogy még mindig fejbevág a nikotin, ennyit arról, hogy az e-cigarettázás fenntartja, vagy erősíti a nikotinfüggést. Bámulatos a Nemzeti Egészségfejlesztési Intézet Dohányzás Fókuszpontjának azon képessége, hogy amiben félre lehet nyúlni az e-cigarettával kapcsolatban, abban megbízhatóan félre is nyúl. Itt-ott megsajdul néha a tüdőm, a torkom helyén pedig egy érzéketlen, szétmart valami van. A kávé íze sem esik már jól, pedig ezt anno húsz év dohányzása sem tudta így elrontani.

A nyolcadik nap reggelére megérkezik az összeszűkült tüdő érzése is, elképesztő, hogy annak idején minden reggel ezzel keltem, és mindezt természetesnek vettem. De vége, már csak néhány szálat kell legyűrni, lezúzni Debrecenbe, és vége az egésznek.

Nagyjából így telt a hetem. Érdekes, és egyben ijesztő volt újra megtapasztalni, ahogyan napról napra romlik az életminőségem, és ahogyan a szervezet elkezd hozzászokni egy kellemesnek semmilyen szempontból nem mondható, teljesen életidegen dologhoz.

A csapat: Levente, jómagam, Miklós és Endre

Az élmények hatására rengeteget gondolkoztam azon, hogy mi volt annak idején az, ami motivált, hogy mégis hozzászoktassam magam a dohányzáshoz, és húsz évig a rabjává váljak. Három dolgot sikerült elkülönítenem, ami nagyban hozzájárulhatott mindehhez.

Az egyik ilyen a szülők dohányzása. Dohányos szülők gyermekeként valamilyen szintű toleranciát eleve kialakít a szervezet a dohányfüsttel szemben, így a kezdeti lépéseket a dohányzás felé valószínűleg sokkal könnyebb megtenni, hamarabb átlendül az ember a nehezén.

A másik a kamaszkori befolyásolhatóság. A társaságban elkezdett dohányzás, a késztetés, hogy "felnőttként" viselkedjen az ember, hogy elnyomja a dohányfüst belégzésével járó borzalmas élményt, hogy ne mutatkozzon gyengébbnek, mint a többiek, erőteljes motiváció a dohányzással járó kellemetlenségek tudatos elnyomására, amely megint csak könnyebbé teszi a beavatási fázist.

A harmadik pedig az alkohol. A kamaszok többségénél a házibulikon italozás elkezdése nagyjából egybeesik a dohányzás kipróbálásával, az alkohol pedig eléggé eltompítja az érzékeket ahhoz, hogy a lurkó észre se vegye, és már át is esett azon az időszakon, amikor igazán kellemetlen jelenségként regisztrálja a szervezete a füstölést. Nem véletlen, hogy a napi négy dobozom anno megugrott akár nyolcra is, ha sörözgetős estébe torkollott a nap.

De itt a vége, letelt az egy hét, hogyan tovább? Egyben biztos vagyok. Amíg valami még esztelenebb szabályozással nem csavarják ki az e-cigit a kezemből, én többet dohányozni nem fogok. Mindenféle ellenérzés nélkül megszabadultam a maradék cigarettáktól, és boldogan tértem vissza a nemdohányzó e-cigisek táborába.

Egy nappal később néhány óráig egy kicsit ingerlékenyebbnek, nyughatatlanabbnak éreztem magam a nomálisnál, de a dohányzás, az nem hiányzik. Ha ez az éles váltás miatt volt, akkor igen érdekes, hogy napi 12 mg nikotin dohányfüsttel elszívva mennyivel durvábban érinti a szervezetet, mint 60-90 mg nikotin elgőzölve. Persze tudjuk, hogy a dohányzástól való erős függést nem önmagában a nikotin, hanem a dohányfüst egyéb anyagaival elegyített nikotin okozza, meg hogy az e-cigi gőzéből egészen más hatékonysággal szívódik fel a nikotin, de a saját bőrömön megtapasztalni a különbséget, az egész más.

Az ízeket egy darabig még kevésbé fogom érezni, de már maga a tudat, hogy nem mérgezem tovább a szervezetemet, kárpótol az egész hét szenvedéseiért. A járulékos tapasztalatok, a dohányzás tényleges, tompítatlan szörnyűségének a helyére kerülése csak hab a tortán.

Már alig várom, hogy a kutatás elfoglalja méltó helyét a nemzetközi szakirodalomban, ilyen aspektusból még senki sem vizsgálta a dohányzás és az e-cigarettázás közötti óriási különbséget. Addig persze néhányunknak még erőt kell vennie magán, és csatlakoznia az önkéntesekhez. Én örülök, hogy belevágtam, ha nincs ez az egy hét, talán sosem tapasztalom meg teljes egészében, hogy mit köszönhetek az elektromos cigarettának, hogy mitől is mentett meg valójában.

Emelem kalapom az előttem, és velem együtt részt vevő e-cigisek irányába, nélkületek nem biztos, hogy sikerült volna végigvinnem. Az utánunk következőknek pedig kitartást kívánok, nehéz lesz, kellemetlen lesz, de végig lehet csinálni.

Ui: Ha már arra jártok, ajánlom mindenkinek a közelben lévő Viktória éttermet, remek a rántott sajtjuk!